ÍSTENI SZERETETT
Oly hosszú utat bejártam de a boldogságra sohasem találtam
Miért van ez a sok fájdalom?
Miért nincs csak öröm a világon?
Szaladni buzatáblák közt vigan és szabadon
Az évek fejünk fölöt oly hamar elmulnak
Igyekszünk mindent megtalálni,-amik életünkböl kimaradtak
Mindent csinálni amit szeretetünk
S mindent ami jó nekünk
Istenem! Miért nem fogod a két kezem?
Mikor rám tör a félelem
MIért nem vagy velem végsö utamon?
Hogy ez a pár év jól el szaladjon
Segits nekem hogy még az életbe
Megtaláljam amit keresek.
S boldogságba éljem le az utólsó éveimet.
Hisz mindent mit átéltem te ott voltál velem
Vigyáztál rám és megvédted életem
Ami történt velem azt te mind jól tudod
S hogy miért adtad? azt én mindet elfogadom
Fogd meg még utóljára a kezemet
S tegyél fényt a szemembe hogy utamat megleljem
Adj nekem nyugalmat s békét háborgó lelkembe.
VÁRJ RÁM ÉDESANYÁM
Ó te drága édesanyám!Miért hagytál engem it árván?
Oly nagyon hiányzol napjaimban immár.
Nemsokára én is elmegyek utánnad
Hogy találkozzunk egy ujvilágba.
Ot foglak majd megismerni meglátni téged
És boldogok leszünk mint anya és gyermek.
Ot fogom majd elmondani néked
Mily szomoru voltam én nélküled
Gondolataimba mindig csak te jártál
Emlékemben semmit nem hagytál
Anyám anyám édesanyám!Boldog élet vár majd ott rám?
Ot nem lesz majd bánat és fájdalom
Mi elkisért egész utamon.
S ha majd siromra nem lesz ki virágott hozzon
Akkor majd te jutsz az eszembe
Mert a tiedre sem tett senki sohasem
Anyám anyám édesanyám!
Jó lett volna ismerni ám!
Te lehettél volna álmomba a védö angyalom
S letörölhetted volna könnyeim mi szememböl kicsordult.
Annyi mindent el szeretnék mondani én néked
De könnyek nélkül ezt leirni nem lehet
Várj rám édesanyám,- nem sokára megyek
Egy más világba boldog leszek veled
AZ ISTEN TUDJA MIT MIÉRT TESSZ
Hánykolódom a tenger vizében mint egy fuldokló madár
Segitségért kiáltanék de nincs hangom már
Nyöszörgök és kapállózok a viz tetején
Miért nem látt senki?oly szomoru vagyok én
Felnézek az égre s látom a csillagokat
Mely egytöl eggyik reám ragyognak
Mind oly szép és tündöklö fényes
Kiáltok hozzátok segitsetek kérlek
Adjatok egy jelet mutassatok utat
Merre van egy szebb jövö mindig keresem azt
Hol van a megértés? És hol a szeretett?
A szivetekben van még?mondjátok ezt meg
Morajlik a tenger s csak a zugását hallom
A válsz nem érkezik elcsuklik a hangom
Megdermedt testemet a viz tetején
csak az öszinte szivem tartja fent még
Vann még benne egy csepp kis reménysugár
Mely felétek irányul ó nézzetek le rám
Ne hadjatok elmerülni a hullámos tengerbe
Kék vizének nagy mélységébe
Nyilnak a réten még virágok
S dalolnak a madarak, oly gyönyörü minden
Miért ne élvezném azt.
Megfáradt testem mint egy megfagyot jég
Sodorja a viz majd lassan elmerülök én
Könnyes lesz a szemem s a szivem tudja jól
Ennek igy kell lenni ez igy van jól
Mégegyszer és utóljára felnézek az égre
Isten veletek ti tündöklö fények...
MEGNYUGVÁS:
Nincs szükségem e földön már semmire,nem voltam boldog és nem leszek sosem.
Porból lettem,és porrá leszek,ahogy érkeztem ugy elmegyek.
Nem érzek már semmit szivembe,csak a megnyugvást s csendes létet.
Mely eddig rögös utat jártam,most áttérek egy másvilágba.
Elalszom majd csendesen,s letesznek oda hol nincs már semmi sem.
csend és nyugalom vesz majd körbe siroknak mély gödrébe.
Hol sok féreg rágja majd testemet,de azt én már nem érzem meg.
Bánatos szivem megnyugszik majd végleg,
Ha én a tulvilágba átérek.
MENNYEK KAPUJA:
Röpülj hozzám te kis madár,vidd el hiremet
annak,ki már nagyon vár.
Röpülj szél hátán sebesen,mond el néki,hogy még mindig szeretem.
De az élet közbeszólt,s nem láthatjuk egymást többé sohasem.
Szivemben az emlékek megmaradnak,melyeket eggyüt éltünk át,
elviszem egy másvilágba,holl egy hidon megyek át.
Várnak már ott rám,mennyeknek kapuján
Szivemet kitárom,hogy melegség járja át.
Ne sirj!hisz boldog vagyok én,szárisd fel könnyeidet
mert mindig ott várlak én.
Csillagok fényéböl nézek majd le rád,
S simogatom arcodatt szellök szárnyán.
Elküldöm majd néked a legszebb madaram
Mely esténként ablakodnál daloljon az.
Dalolja el neked,hogy mennyire szeretlek
de a halál el szakitott tölled.
De boldog vagyok én,hisz itt minden jó és szép.
Sirni nem kell hisz it mindig van remény.
Boldogság,mi átjárja szivemet megtaláltam én.
Egyszer eljösz te is hozzám,s eggyut boldogok leszünk ám.
ANYA GYERE HAZA:
Mond anya?gondolsz néha rám?
Még picinyke gyermek voltam,mikor itt hagytál.
S akkor megfogadtam,hogy többet nem sirok már.
DE ezt oly nehéz betartani,Anya én ugy félek!!
Azt igérted majd mondol mesét!
S azóta is várom én.
Próbáltalak elfeledni téged,de ez utam során nem sikerult
Esténként ha felnézek az égre,látok egy csillagot
Amely ugy fénylik
Tudom hogy te vagy az ki rám nézel könnyes szemeimre
S a bánattól eped a szived
Hogy elhagytad picinyke lányod végleg.
Anya gondolj néha rám!!!
Ne várj! ne hivj! mert még nem megyek
HIsz még nem éltem meg életem
Hisz tudod könnyek nélkül élni nem lehet
Anya ugy félek én ha eljö az éj!!!
Sötét van mindenütt s a szobácskám oly üres
Nem vagy melettem hogy el mond a mesét,amit megigértél.
Nem takarsz be és nem hajthatom álomra fejem karjaidba
Anya gyere haza!!kérlek!
Ugy vár pici szivem ,hisz ugy szeretlek téged.
Anya gyere töröld le könnyeimet,
Hogy ne sirjak soha többet.
Anya gyere hozzám haza!!!!KÉRLEK!!!
Hisz megigérted nekem ,miért csapol be engemet?
Én megigérem neked hogy mindig szót fogadok,
És megteszek mindent amit kérsz,csak légy itt velem ujra.
Majd hozok neked megigérem mezöknek virágát,
S egy csokorba kötve nyujtom azt át.
Nem játszom már, a játékaimmal sem,nem érdekel semmi sem.
Ugy várlak én reggel és este, hogy mikor jösz felém átölelve.
Anya!!!!mikor jösz haza ?mond meg nékem.
Olyan rosz gyermeked voltam talán?
Hogy it kellet hogy haggyál?
Nem voltam jó kislány?
Anya !gyere már!!!!!!
MÁr nem tudok sirni,hisz nincsenek könnyeim
Csak nézek ki az ablakon,s nézlek ot fent az égen
Szivem oly bánatos.
Én is elmennék oda fell hozzád,
Hogy a csillagok közt ketten ragyogjunk tovább.
Ugye vársz rám majd az alagut végén?
S kézen fogva viszel át a fény felé.
Anya ugy szeretsz még?
Igérd meg nekem hogy nem csapsz be,s velem leszel utólsó perceimbe.
Hogy boldog legyen végre az én piciny szivem
A másvilágon eggyüt legyek veled.
Várj rám s én elmegyek,szivem a mennyekbe viszem
Megpihenni ,hogy örökre veled legyen...
ANYÁMTÓL KÉRDEZNÉM:
Anyám anyám te édes asszony!
MIlyen voltál e világon?
Fájdalommal szültél engem?
Én most tölled ezt kédezem?
Nem ismerlek tégedet
Hisz eldobtad életed
Szeretetett nem adtál
Engem el hajítottál.
Milyen volt a te orcád?
Mellyet felém nem forditottál
Mi késztetett erre a tetre?
Hogy életed el dobd, mindörökre.
Oly picinyke voltam én
Mikor itt hagytál
Simogattad kezemet?
MIért nem emlékszem én?
Vigasztaltál engem ha sirtam én?
Vagy mondtál nekem mesét esténként.
Miért nem emlékszem én?
Milyen volt hajad szine?
Szép volt piros orcád?
Szemeid ragyogtak, mikor rám néztél?
Örültél nekem eggyáltalán?
Mond miért szültél,erre a világra?
Hogy anya nélkül,nöjek fel,mint egy árva?
Alig hogy megszülettem,te már elhagytál engem,
Vagy bünt követtél el? mi az igazság?
Tied voltam,eggyáltalán?
Ha te itt maradtál volna velem
Nem lett volna,ily szomoru az életem.
Miért mentél más világba?
Nem szerettél engem soha?
Miért nem dobtál fekete kut mélyére?
Ha nem éreztél irántam,semmit sem.
Miért voltál hozzám ilyen gonosz?
Hisz én tudom,hogy nagyon szerettelek volna
És ez nem lett volna rosz,de te nem szerettél.
Még álmomba sem kerestél.
Nem akarod hogy ismerjelek? szivemmel szeresselek?
Gonosz voltál minden gyermekedhez
HOgy ki voltál?Ezt mostmár soha nem tudom meg..
KASZÁS:
Ülök az ágyamon,mint egy béla bus madár,
Menekülnék én,de nincs hová.
Számomra az élet,lassan elmulik,
Örök nyugalomba,betakarózik.
Fáradt testemet,elhaggya majd a meleg,
Völváltja majd ,a kemény fagyos hideg.
Fejem fölött lassan,varju rikácsol,
Jelzi hogy nincs sok idö hátra
Szivemnek fekete lesz a gyássza.
Elgyengült testemnek,nincs már mozgása
Eljött a kaszás,hogy meghalni lássa.
MAGÁNYOSAN.
Lassan megöregszünk,de ez nem egyszerre történik.
Ha elkerülted már az 50 évet,gyakran tünt idökbe tévedsz.
Tiszteled az évgyürüt a fákba,s hinni tudol mások igazába.
A gazdagság mit sem ér,ha a magány hozzád ér.
Lassan ernyedt tested,s szived üres lesz.
Mindig a magad hellyén áltál a világba,
S nem maradt más csak a remény hátra.
S ha elkerülted már az 50 évet,
Vissza nézel,adósod e az élet,
Már nem hiszed hogy adós az élet,hisz minden adó semmi visszaigazoló.
Magányos lettél,mert megöregedtél.
Mikor egyedül vacsorázol s a gondolataiddal játszol.
Mikor othonról elmennél,ugy érzed magányos lettél.
S ha tükörbe nézel,nem látsz mást,csak múlló képet.
S már unod a harcot,s mindent feledol.
S mikor már az sem vigasztal,hogy nem csak te vagy egyedül a világba.
Rajtad kivül még nagyon sokan vannak egyedül.
És nem a magány vesz körbe,hanem ami legbelül hiányzik.
Mikor az évek már összefolynak,s nem jelent semmit a holnap.
Mikor már semmi nem fontos és nincs kedved a szóhoz.
És mindegy már hogy kit szerettél,magányos lettél.
Ezek már mind mind csak emlékek.
Szemed fényessége eltünt,halyad megöszült,s lassan elhull.
Mi egykor szép volt az most rut lett.
Reszketö kezeddel fognád a multatt,de már nem mutat neked utat.
Akkor rájössz hogy sose nyertél,mindent elveszitettél.
Nem érdekel a napfény,mely szobádba betért,melynek olykor nagyon örültél.
A szerelem lángja,mely perzselte szivedet,izzot a tested és beleremeget minden részed.
Miknek valamikor örültél , az most szerte foszlott köddé.
Ráncos a böröd,s s fáradt a tested,ülsz egy kispadon s nézel a semmibe.
Keresed mi volt talán,igaz sem volt.
Elfáradtál,hisz hosszú volt az ut.
Lassan lassan megpihenni térsz,egy magányba mi szivedhez ért.
Keresnél és kutatnál,de már semmit nem találsz,
Igy nem érdekel semmi .hisz nincs már semmid.
ELmultak az évek,lassan megöregedtél,
Szivedbe csak fájdalom maradt meg s az egyedüllét.
EGY BÁNATOS KISLÁNY.
Ködös este volt,mikor elindulám.
Zord idö,havas táj,merre a szem ellát.
Kapualjban sirdogál,egy bánatos kislány.
Ki elvesztette szüleit,s egyedül van immár.
Szakadt ruháján átsüvit a szél,
Szemein a könny már megfagyot rég.
Kis kezét dörzsölgeti,lehelgeti éppen.
Mert kesztyüre nem telt neki,soha az életben.
Meghúzódtam csenben és onnan figyeltem,
mig kavarogtak a hópihék magasan az égben.
Fehér galamb szált alá,egyenest a vállára.
Turbékolva az arcát simogatta.
Ahogy egyre sötétedett,
A kislány egyre jobban fázott,
dideregve összehúzta a kabátott.
A hópihék az arcát betakarták már rég,
Csak a szeme világitott ,mint egy fénysugár.
Egyre jobban fázott,megdermedt a teste
S egy hulló csillag elvitte öt örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése